Ez a poszt kivételesen nem tartalmaz tippeket és hasznos tudnivalókat a kisgyerekes élethez, csak kis szórakoztató szösszenet, hogy vidáman kezdjük az évet.

   Történt egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, hogy egy szép szombati nap reggelén megszülettem. De nem ám egyedül! A sors mellém rendelt valakit, akihez egész életemen át „kapcsolódni” fogok. A természet csodájaként kaptam egy ikertestvért. Egy igazit. Azt a „nagyonhasonlítós” fajtát. Lett egy egypetéjű ikrem. És itt kezdődött minden. A kétszeri megetetéstől kezdve, a folyamatos összekeveréseken át, egészen a felcserélt érdemjegyekig az első osztálytól az egyetemig. Bár az élet kicsit más irányba terelt minket, valahogy mégis mindig történik velünk valami, ami figyelmeztet, hogy bármi legyen is, ott van nekünk a másik. Nem telik el úgy hosszabb időszak, hogy ilyen fejrekoppintós esemény elkerülne bennünket. De ez nem is baj, mivel – hiába telt el közel 30 év – még most is meg tudnak lepni az olyan szituációk, amik csak ránk jellemzőek.

   Igaz, hogy most nem szolgálhatok tanácsokkal, de azért mégis kapcsolódik a blog témájához a mostani bejegyzés is. Ugyanis a következő történetek a várandósságom és az azt követő időszak idején estek meg velünk. Az első terhességem alatt elkerültek ezek, a másodiknál viszont kerekedett egy jó kis sztori a hasonlóságunkból annak ellenére, hogy jó tíz éve már nem nagyon kevernek össze minket. Az ismerősök legalábbis nem. Szóval, valamikor a 25. hét környékén, amikor volt már kis látható púpom elöl, sikerült meglepnünk pár embert. 1-2 héttel a legutóbbi nőgyógyásznál tett látogatásom után a testvérem is elment az orvosomhoz első alkalommal az éves ellenőrzésre. Eddig nincs is semmi érdekes a történetben. Ott kezdődik a csavar, hogy eddig senkinek nem szóltam a testvéremről, mivel soha nem került szóba. Egyedül a doktornő tudta elvileg, de már ő sem emlékezett rá. Tehát azon az ominózus napon a tesóm szépen betrappolt vagy inkább betipegett a rendelőbe. A váróban két asszisztens hölgy szokott ülni a pultnál, akik engem már jól ismernek. Amikor a nővérem (ő született meg elsőként) belépett, mindketten lefagytak, nem értették, pár hét alatt hová tűnt a hasam. El tudom képzelni, milyen szörnyűségek futottak át az agyukon. Aztán egy kis gyors magyarázat után már jót mulattak a félreértésen, és várták, hogy a doktornő hogy fog reagálni. Hát igen, rögtön látta a hasonlóságot, de nem esett le neki, hogy rokonságban vagyunk. Csak annyit mondott, hogy van egy kismamája, aki úgy néz ki, mint a tesóm, csak fiatalabb kiadásban. Milyen hízelgő rám nézve. :) Aztán, miután megtudta a titok nyitját, azt nem értette, hogy akkor miért más a vezetéknevünk. Hát kérem azért, mert én felvettem a férjem nevét. :) Szóval sikerült úgy megkeverni az orvost, hogy szerintem azt se tudta a végén, hogy fiú-e vagy lány. Mindegy, a lényeg, hogy a dolgát jól végezze. Azzal pedig szerencsére nincs gond. Őszintén szólva, sejtettem, hogy lesz egy kis kavarodás, ezért nagyon vártam, mi kerekedik ki az egészből.  És jól éreztem, hogy lesz valami bibi. Élvezem az ilyen eseteket, kis üde színfoltot visznek a hétköznapokba. Azóta történt még egy-két ikersztori, de azokat majd a következő bejegyzésben osztom meg veletek, csak hogy fokozzam az izgalmakat. ;) Addig is szép napokat mindenkinek!