Az első terhességem alatt nagyon féltem, hogy nem szoptathatom majd a kisfiamat, mivel olyan gyógyszert szedek, amit nem hagyhatok abba. És mint tudjuk, terhesség és szoptatás alatt kerülni kell a gyógyszereket. Szerencsére a félelmem alaptalan volt, minden gond nélkül kaphatott a kis csücsök anyatejet. Na, azért nem minden gond nélkül, mert várakozásom ellenére sajnos nem ömlött a tej. Szinte folyamatosan meg voltam győződve arról, hogy a gyerek nem lakott jól. Ezt kicsit erősítette az is, hogy nem hízott az első hónapban annyit, amennyit minimum kellett volna. De nem adtam fel, szoptattam tovább kizárólagosan, pedig be kell vallanom, nem voltam oda érte. A baba mindig bealudt, ráadásul nagyon gyakran kért enni. Szoptatás után mindig igyekeztem fejni (kivéve éjjel), ami nem a legfelemelőbb tevékenységek közé tartozik, de mindenképp szerettem volna eltenni a fagyasztóba egy kis tejet vész esetére. Szükség is volt rá, mert amikor a nagyszülőkhöz utaztunk (kb. 200 km), neccesen bírta ki a kisfiam egy evéssel az utat, ezért indulás előtt szoptattam, aztán kapott egy kis lefejt tejet is üvegből. Így tuti nem aludt bele. Tehát az eltett anyatej jó szolgálatot tett, még ha csak 40 ml is volt. A szoptatás így nekem elég stresszes volt, a tejleadó reflexet is csak a szülés után 3 héttel éreztem először, és csak teljes nyugalomban lépett működésbe. Sokan mindent megtesznek a szoptatásért (tanácsadó, szonda, folyamatos szoptatás és fejés stb.), de vannak, akiknek komoly lelki megterhelést okoz, hogy nem megy a dolog gördülékenyen. Hát utóbbiak közé tartozom én is.

   Akkor adtam fel a "csakis anyatej" elvemet, amikor egyszer végre a férjem vigyázott a gyerekre, míg én elugrottam a közeli drogériába és a fenyőfás hipermarketbe. Végig az lebegett a szemem előtt, hogy amíg én vásárolgatok, a gyerekem otthon üvölt éhesen. Ezért úgy rohantam, hogy kicsi híján majdnem elgázolt egy autó, mert nem néztem körbe, holott ez nem szokásom. De ez sem volt elég, annyira nem figyeltem vásárláskor, hogy a drogáriában fizetés után elfelejtettem behúzni a hátizsák zipzárját, és a fenyőfás boltban végig nyitott táskával mászkáltam. Csoda, hogy senki nem pakolt ki menet közben...Ekkor döntöttem el, hogy vége, lesz otthon tápszer ilyen esetekre, hogy legyen hami a gyereknek, ha nem vagyok otthon. Mert sajnos a fagyasztóba se mindig jutott anyatej. Persze sokáig nem vettük elő, de legalább nem voltam tiszta ideg, hogy mit fog enni a fiam, amíg házon kívül vagyok. 

   Sok gyerekorvos nem hajlandó előre tápszert felírni. Oké, hogy lehet venni recept nélkül is, de azért az ember nyugodtabb, ha azt eszi a baba, amit az orvos ajánl. Nem beszélve arról, hogy receptre jóval olcsóbb. Ezt az orvosi gyakorlatot nem tartom túl jónak, mert bizony előfordulhat, hogy kényszerűségből lenne szükség a tápszerre, nem kényelemből. Így jártam én is. A kisfiam négy hónapos korában ugyanis olyan epegörcsöm lett (otthon még nem tudtam, hogy ez az), hogy az ügyeleten kötöttem ki. Infúzióban kaptam görcsoldót és fájdalomcsillapítót, ami hamar hatott, de így biztos volt, hogy nem szoptathatok két napig. Mivel ez este történt, és éjjel értünk haza, szép lett volna, ha még tápszerért kell rohangálni. Szerencsénkre az előbbi történet okán volt otthon egy dobozzal...

   Így nagy bűntudat árán, a kisfiam kapott tápszert is, ha szükség volt rá. Akkor ezt nagyon rosszul éltem meg, de most már úgy gondolom, hogy a nyugalmunk fontosabb. Egy-két alkalom nem a világ, ráadásul a mai tápszerektől (szerintem) a világon semmi baja nem lesz a gyereknek. A következő bejegyzésben írok majd a 19. századi kezdetleges tápszerekről, amik közül sok bizony korántsem volt alkalmas egy csecsemő táplálására.

   Folyt. köv.